A végtelen megmutatkozása

Marion tanítványai, filozófiájának ismerői és kutatói 2010 márciusában tartottak konferenciát a Francia Intézetben, a filozófus részvételével. A konferencia során megvizsgálták a marioni gondolatkör legfontosabb, illetve legjellemzőbb gondolatait, forrásait, törekvéseit. A konferencia előadásait a Gondolat Kiadó által publikált kötet adja közre, Marion bevezetésével, melyben röviden összefoglalja, és pár szóban kommentálja az elhangzott prezentációkat.

Ahhoz, hogy magukat az előadásokat jobban értsük, érdemes előbb pár szót szólni magának Marionnak az alapgondolatairól, aki a kortárs francia filozófia élvonalát képviseli. Két alapvető dologra kell tekintettel lennünk: egyfelől nagyon képzett filozófiatörténésszel van dolgunk, aki nem csak a filozófiatörténet különböző alapvető szerzőit ismeri jól, de azt a szellemtörténeti-kulturális kontextust is, amelybe beágyazódnak; másfelől egy olyan önálló filozófus, aki a fenomenológia Edmund Husserl által megalapított hagyományához kapcsolódik, és tudatosan a fenomenológiai hagyományban benne állva próbálja artikulálni az őt foglalkoztató lényegi filozófiai kérdéseket. Ami az első pontot illeti: Marion, az általa kidolgozott fogalmi rendszer és egyéni látásmód alapján, minden esetben nagyon speciális olvasatot nyújt a filozófiatörténet különböző szerzőiről; oly módon azonban, hogy mindeközben tiszteletben tartsa az általa olvasott, tanulmányozott szerzők integritását. Ez utóbbi azt jelenti, hogy mindig ügyel rá, hogy lehetőleg ne akarjon olyasmit adni az általa értelmezettek szájába, amit ők biztosan nem akartak volna mondani. Filozófiatörténészként mindenekelőtt hat szerző fontos számára különösen: Szent Ágoston, Descartes, Pascal, Kant, Husserl és Heidegger. Ami pedig a második pontot, a fenomenológiához való viszonyát illeti, Marion vállaltan a husserli projektet próbálja továbbvinni; Husserllel szembeni minden kritikai fenntartása ellenére. Munkásságában Marion mind a mai napig a tiszta adódás vagy adomány mint olyan szisztematikus fenomenológiáját próbálja meg érvényre juttatni.

Wojciech Starzyński tanulmánya Marion kartezianizmusát, Descartes-hoz való viszonyát vizsgálja; közelebbről azt, hogy milyen olyan motívumokat ismer fel Marion Descartes-ban, melyek saját filozófiai törekvéseinek lényegi ösztönzőiként szolgálnak, és amelyek Descartes-nál túlmutatnak az újkori filozófia horizontján, a kartezianizmus filozófiatörténetileg bevett és ”közhelyes” értelmén. Ez utóbbi Descartes filozófiáját lényegileg szolipszista alapvetésűnek mutatja, mely a saját belső monológjába zárt, a külvilágtól és a többi szubjektumtól elszigetelt szubjektum képét, valamint – ezzel összefüggésben – test és lélek merev dualizmusát implikálja. Starzyński ezzel szemben azt próbálja megmutatni, hogy magánál Descartes-nál találunk olyan hangsúlyos megfogalmazásokat, melyek összeférhetetlenek ezzel a képpel. Starzyński a filozófia és a szubjektum lényegileg dialogikus karakterét szeretné kiemelni, valamint arra próbálja felhívni a figyelmet, hogy ezt már Descartes-nál megtaláljuk; és Marion pozitívan támaszkodott ezekre a pontokra.

Pavlovits Tamás Pascal jelentőségét elemzi Marion szempontjából. Pascal bizonyos módon még fontosabb volt Marion gondolkodásában, mint Descartes, mert Pascal teszi lehetővé az elrugaszkodást a metafizikaként értett filozófiától a teológia felé. A pascali álláspontból megfelelő rálátást nyerhetünk magára a metafizikára is; és kívülről már körülhatárolva és élesebben láthatjuk magának a descartes-i filozófiának is a specifikus jelentőségét és korlátait. Marion számára Pascal különleges jelentősége abban rejlik, hogy Nietzschét és Heideggert megelőzve kínál olyan pozíciót, amely alapján a metafizika meghaladható és dekonstruálható. Pascal három ”rendet” különböztet meg egymástól: a testek rendjét, az ész rendjét (avagy a lelkek rendjét) és a szív rendjét (avagy Isten rendjét). Ezek a lét egyes szintjeit jelölik, melyek sajátos belső racionalitást és elrendezettséget mutatnak. Ez a három szint hierarchiába rendeződik. A magasabb szint felől látjuk az alsóbbat is, de az alsóbb szint felől nem látjuk a felsőbb szintet. Az egyes rendek sajátos látásmódot követelnek meg: érzéki látás (testek rendje), szellemi látás (az ész rendje) és a szív látása. A Biblia és a kinyilatkoztatás igazsága, a személyes Istennel (Ábrahám, Izsák és Jákob Istenével) való benső, intim kapcsolat csak a szív rendje felől válik hozzáférhetővé. Az alsóbb rendek igazsága mindig látható felsőbb rendek felől, a felsőbb rendek helyezik tágabb összefüggésbe az alsóbbakat; az alsóbb rendek igazsága és racionalitása tehát nem válik nem-igazsággá és irracionalitássá a felsőbb rendek felől nézve. Ilyen módon Pascal filozófiája éppenséggel a racionalizmus radikalizációjaként is értelmezhető.

Takács Ádám a korreláció eszméje mentén értelmezi Marionnak Husserlhez és Heideggerhez fűződő viszonyát. A korreláció a fenomenológiai mozgalom egyik központi gondolata: ez nem más, mint az intencionalitás; az a belátás tehát, hogy minden tudat valaminek a tudata, valamire irányuló tudat. Husserlnél a korreláció tudat és tárgya között áll fenn; Heideggernél létező és lét között. Marion szerint viszont mindkét korreláció-típust szubjektum és objektum dichotómiája határozza meg, és Marion szeretne túllépni ezen a dichotómián, egy olyan tartomány felé, mely megelőzi szubjektum (Husserlnél a tudat, a cogito, a transzcendentális ego, Heideggernél az ittlét, a Dasein) és objektum szembenállását; és ezt a szembenállást megalapozza és lehetővé teszi. Nála a korreláció megjelenés és adomány korrelációjaként bukkan fel; ahol az adomány önmagát megjelenések sokféleségében adja. Az abszolút első és originális az adomány, mely irányítja és elrendezi a megjelenések sokaságát. A szubjektív és objektív csak az adomány, a tiszta adott alapján jelenhetnek meg.

Claudia Serban egy olyan témát érint, mely hangsúlyosan bukkan fel a kötet több másik tanulmányában is: a teológia és Isten marioni fogalma, illetve újraértelmezése. Marionnál arról van szó, hogy a tradicionális metafizika istenfogalmát, mely Istent lét és lényeg terminusaiban értelmezi, elégtelennek tartja. Marion szerint Isten túl van minden fogalmon, léten és lényegen – ennélfogva minden lehetőségen is. A klasszikus fenomenológia számára a lehetőség központi szerepet töltött be. Marion viszont úgy érzi, hogy a lehetőség fogalma félrevezetne bennünket Isten és a kinyilatkoztatás fenoménjének megragadásában. Isten – a mi szemszögünkből tekintve – lehetetlen, amennyiben túl van a lehetőségeinken, túl van minden reális lehetőségen. Marion a negatív teológia hagyományaiból merít, a fenomenológia eszköztárát is mozgósítva az emberi, véges lehetőségeken túli isteni és kinyilatkoztatott adottság leírásához. Isten és a kinyilatkoztatás szaturált, telített fenomének, melyek a lehetőség klasszikus fogalmának korlátait is lerombolják.

Christian Ciocan látható és láthatatlan viszonyát állítja a középpontba, hogy megvilágítsa Marion fenomenológia-felfogásának egyes elemeit. Arra mutat rá, hogy Marion filozófiájának egyik legfontosabb törekvése a láthatatlan hozzáférhetővé tétele. Látható és láthatatlan dialektikájában Marion három fokozaton halad keresztül. Ezek: a televízió, a táblakép és az ikon. Az ikon fogalma az, amelyről a filozófus úgy véli, hogy megfelelő viszonyulás esetén képes megmutatni a láthatatlant. A televízió ezzel ellentétben Marionnál „a látható katasztrófája”, mely belefojt bennünket a vizualitásba, mely manipulál és megfoszt önállóságunktól: a vizualitás inautentikus formáját képviseli. A vizualitás autentikus módját a táblakép jeleníti meg, amelynél erőfeszítéseket kell tennünk, hogy aktív dialógusra lépjünk a keretben megjelenő képpel. A táblaképben is ott rejtőzik azonban az inautentikusba fordulás lehetősége: a táblakép bálvánnyá válhat, mely nem enged bennünket továbblépni a láthatatlan felé. A vizualitás legfontosabb célja ugyanis Marion szerint éppen ebben áll. Ezt a legjobban a Másik tekintete teszi lehetővé, illetve a vizualitás harmadik paradigmatikus esete: az ikon, amelyről egy szent tekint ránk, megszólít bennünket, és továbbvezeti tekintetünket a létezés érzékileg nem látható, mégis megtapasztalható szakrális dimenziója felé.

Vető Miklós tanulmánya azt a motívumot járja körül, hogy Marion Istent lét és lényeg metafizikai fogalmait meghaladva próbálja meg fenomenológiai leírás tárgyává tenni; így az írás a Claudia Serban által felvetett problémához kapcsolódik. Isten fogalmának ”újradefiniálása” (voltaképpen erről sem lehet szó, hiszen Marion szerint Isten definiálhatatlan, nem szorítható fogalmak közé) teszi érthetővé Marion szenvedélyes harcát az istenbizonyítékok kísérlete ellen. Isten létezésének bizonyítására irányuló minden kísérlet azon az eltévelyedésen alapul, mely szerint Isten létezik, Istennek ”van” ”léte”. Ezzel szemben Isten túl van mindenféle léten; nem tulajdonítható neki olyan értelemben lét, mint a többi, véges létezőknek. Isten lét és lényeg nélkül való. Marion továbbá a „végtelen ideájának” descartes-i fogalma alapján gondolja el Istent. Noha Isten sem nem létező, sem nem lényeggel bíró entitás a magunk véges fogalmai szerint, azért még tapasztalható. Isten, a Kinyilatkoztatás[1]fenoménje révén hozzáférhetővé válik mint szaturált (telített) fenomén, mint olyan fenomén, amely az összes többi fenomént elrendezi, megalapozza és közvetíti számunkra.