Vörös István: A Vörös István gép vándorévei – Fejlődésregény

A különböző műfajú, epikus és drámai írások, kritikák és fordítások után a Vörös István alkotásait kedvelő olvasók most újra elmerülhetnek a költő művészi világában, hiszen megjelent új verseskötete, regénnyi terjedelemben, A Vörös István gép vándorévei.

A 2001 és 2007 között keletkezett verseket három részletben olvashatjuk A rövidülő évezred (2001-2005), a Saját tao (2006) és A berlini füzet (2006-2007) című egységeken belül. A művek így beleilleszkednek egy ívbe, amely azonban nem valamilyen kompozíciós eljárással, konstrukcióval jön létre, hanem egyszerűen a keletkezés sorrendje által. Innen a Fejlődésregény alcím. De felmerülhet a kérdés: lehet-e ezt a kötetet a regény olvasási kódja szerint működtetni anélkül, hogy unalmassá válna? Elkezdeni a 7. oldalon és letenni a 413.-on…
 

Talán pont ez a nagy terjedelem teszi még izgalmasabbá a kötet befogadását. A rengeteg téma, a sok mondanivaló nagyobb olvasói kreativitást igényel abban a tekintetben, hogy mindezt hogyan is kell olvasnunk, értelmeznünk. A kötet ideális olvasója tehát az aktív befogadó. Joggal nevezhetjük ezt a világot annak a kollektív lírai térnek, melyről maga Vörös István is beszél egy interjú kapcsán: „Egy versbe lépve az ember bejut a líra terébe, melybe egy-egy vers csak a bejárat. Minden vers a kollektív lírai térbe nyit utat. Amelyik nem, az nem is vers, legfeljebb versezet, szójátékhalmaz, fércmunka. Ebbe a kollektív lírai tudattalanba, ha tudatos fővel bekerül az ember […] nem fontos rögtön kimennie onnan.[…] az olvasó épp olyan joggal időz el benne, mint a szerző, vagy kettőjük öszvére, a versfordító”. (Metafizikai kíváncsiság, Vörös Istvánnal beszélget Ménesi Gábor, Új Forrás, 2007. 2. sz.)

De mi is jellemzi A Vörös István gép vándoréveinek művészi világát? A három részben olvasható alkotások, melyek akár külön kötetet is képezhetnének, formailag elkülönülnek egymástól. A rövidülő évezred verseinek strófái is egyre rövidülnek – egészen addig, míg végül csak egy sor marad (5, 4, 3, 2, 1). Ez a formai szerkezet kötöttebb, sűrítettebb hatást eredményez, a verseket nagy formai virtuozitás jellemzi. A Saját taót akár egy nagy versfolyamnak is nevezhetnénk (számozva állnak 1-től 81-ig) az egymásból alakuló-építkező gondolatfűzési felépítése miatt. A berlini füzet esetében négyszer öt plusz egy soros műveket találunk, melyek nagyobb lehetőséget nyújtanak a gondolatok nyelvi megformálására, kifejtésére. Sok esetben az utolsó sor lényegbevágó összefoglalás, s nem egyszer ironikus hangvételű csattanóként hat az olvasóra. Az olyan vissza-visszatérő kérdések, motívumok, mint például a halál, túlvilág, idő, hit, angyal, Isten, gép, viszont szorossá fűzik a versek viszonyát.

A gép szó szerint vett jelentésében és szimbolikusan is folyamatosan átszövi a versek világát. A cím által is kiemelt központi elem tág jelentéskört mozgósít a művekben. Asszociálhatunk a gépre mint bonyolult szerkezetre, ugyanakkor a folytonos mozgás és önkéntelen ösztönszerűség képzetét is előhívhatja. így azonosulhat egyes esetekben magával az írással, illetve az írásra kényszerítő erővel. Ennek reprezentatív példái lehetnek A Vörös István gép bemutatkozik és A Vörös István gép vándorévei című alkotások.

A versek azonban nem állnak meg a jelentés ezen szintjén. Vörös István művei a létezés alapkérdéseit sem hagyják érintetlenül, teret adva a metafizikai kíváncsiságnak. A gép úgy jelenik meg, mint belső mozgatóerő, lényegi entitás. Ennek kapcsán beszélhetünk az embergép, Istengép verseiről. E művek legtöbbször meghökkentő kijelentései és képzettársításai – „Az ima olyan, mint a dzsúdóedzés. Azonos mozdulatok egy nehezen azonosítható önvédelem céljából” (A fehér ima) – nem fejthetők meg a hagyományos biblikus motívumok, dogmatikus elemzések mentén. észre kell vennünk, hogy ezek a művek a hithez, a természetfelettihez és Istenhez elsősorban lételméleti alapon próbálnak közelíteni: „…semmivel olajozni, az időt égeti, hogy végre fölfedezhessük az Istengép létét. De hát az úgyis csak a motorja lenne. Egyedül az örökmozgót nem hajtja semmi” (Gépek között).

így válik Vörös István gépe olyan gazdag és világosan feloldhatatlan szimbólummá, végeláthatatlan párbeszédet teremtve a versek (és olvasók) között, mint a létezés mélységének azon rétegei, melyeknek mozgását és működését szeretné felfejteni.

Vörös István: A Vörös István gép vándorévei. Jelenkor Kiadó Kft. 2009.