Valami más

1977-ben, két évvel a Sorstalanság magyarországi megjelenése után Kertész Imre egy ismerőse révén arról értesült, hogy a Neue Zürcher Zeitungban recenzió jelent meg a regényéről. Az író nem sokkal később levélben kereste fel e recenzió szerzőjét, a magyar származású, Svájcban élő irodalmárt, Eva Haldimannt. Az ebből kibontakozó, huszonöt éven át tartó levelezésből nyújt válogatást a Magvető Kiadó gondozásában megjelent, jobbára csak Kertész szövegeit tartalmazó kötet.

Önéletrajzi vonatkozásaik, önreflexív részleteik, valamint a bennük kirajzolódó beszélői pozíció a Haldimann-leveleket Kertész esszéivel és – még inkább – a két naplókötettel rokonítják, ugyanakkor a köztük fennálló különbségekkel is érdemes számot vetni. A legfontosabb nyilvánvalóan az, hogy a levelek esetében nem művészi igényű szövegekről van szó, hanem a köznapi kommunikáció termékeiről, melyeket az időrenden túl semmilyen kompozíciós elv nem köt össze.

Mivel tehát a szerző immár nem a műalkotás közvetítettségében jelenik meg az olvasó előtt, a szövegek mögött még könnyebben megragadhatóvá válik a biografikus én. Ezt tekinthetjük az itt publikált levelek egyik legfontosabb hozadékának: a korábbi, vallomásos jellegű szövegekhez képest új oldaláról mutatják meg a szépirodalmi művek hátterében rejtőzködő alkotót.

A levélműfajnak megfelelően itt minden eddiginél több figyelmet kapnak a magánélet eseményei, melyek igen gyakran kapcsolódnak össze a magyar aktuálpolitikai helyzet alakulásával. Ezen kívül egészen visszaszorulnak a naplókötetekhez, a Gályanaplóhoz és a Valaki máshoz képest a műhelyvallomások, és előtérbe kerül a Kertész-művek befogadására vonatkozó reflexió. Mindkét tematikus aránymódosulás egy jól körvonalazható, az életműben gyakorta megjelenő beszélői pozícióval függ össze, mely a levelek íróját a társadalommal szembeni feloldhatatlan elszigeteltségben láttatja.

Az olvasók érdeklődését különösen felkeltheti a napi politika értékelése, amely az eddigi művekben csak csekély mértékben játszott szerepet. A levelek igen tekintélyes részét ez teszi ki, ami azonban semmiképp nem válik a szövegek előnyére. A megfontolt politikai gondolkodó helyett ugyanis igen gyakran a sértett alkotó hangját halljuk, és e sértettség okán a valódi okkeresés, a reális helyzetértékelés idegen a szövegektől, sokkal jellemzőbb az egyszerű kinyilatkoztatás, a beszélőétől különböző értelmezési lehetőségek háttérbe szorítása.

Kizárólag az elszigetelt individuum látószögéből alkothatunk tehát képet a honi politikai és társadalmi viszonyokról. Kertész érdeklődése csak elvétve fordul a tágabb kontextus felé, ugyanakkor saját véleményét gyakorta nyilvánítja közvélekedésnek. E nézőpont fogyatékosságából adódik a szövegekben meglehetősen gyakori általánosítás és sarkítás („hungarista magyar rádió”, „nyilas-Magyarország”), a nagyon is valós alapokon nyugvó, de hiteltelen pózzá dagasztott üldözöttség-érzés („elfoglaltan élünk ebben az újabb szörnyűségben, amely itt kitört, és soha véget érni nem látszik. Szerencsére az útlevelem még megvan.”), a levelek szerzőjének a világ és az események egyedül autentikus értelmezőjeként való bemutatása („világosan kirajzolódik a horizonton, csak épp otthon nem akarják észrevenni”), a magyarországi szellemi viszonyok egyszerűsítő leminősítése („kritikai sivatag”, „úgynevezett magyar irodalmi élet”) és ezzel párhuzamosan az eléggé hevenyészve körülhatárolt „európai” viszonyok néhol kritikátlan idealizálása.

Szerencsére nem minden levél jellemzője ez az egyszerűsítő perspektíva. A kertészi életmű gazdag gondolati háttere is kirajzolódik e levelezésben, mely a korábbi értekező szövegekhez és naplókhoz hasonlóan egyfajta szellemi életrajzként is olvasható – itt azonban az élettörténet, a szerző élményeinek megvilágításában követhető nyomon az eddigi művekből megismert gondolatok alakulása.

Nem szóltam még a másik meghatározó tematikus elemről, a Kertész-művek recepciójáról. Mivel a levelezés apropóját is ez a téma adta, nem meglepő, hogy jelentős helyet foglal el a levelekben. Néhány esetben – ezek a könyv talán legizgalmasabb részletei – ennek reflexiója valóban értelmezést jelent, a legtöbbször azonban megmarad az adatközlés és a könyvkiadás napi problémáinak szintjén, melyek nyilván lényegesek a levelezőpartnerek és a filológiai érdeklődésű olvasók számára, de talán kevésbé tarthatnak számot a szélesebb közönség érdeklődésére.

Az itt említett hiányosságok nagy része összefüggésben van a szövegek misszilis voltával, hisz természetesen nem lehet túlzott elvárásokat támasztani egy eredendően nem publikálásra szánt baráti eszmecserével szemben. És bár a szövegek gondolatisága szükségszerűen felületesebb a korábbi művekénél, az esztétikai élmények feldolgozására pedig ezúttal nem marad tér, mégis nyújt ez a gyűjtemény valamit, amit egyetlen korábbi Kertész-kötet sem: a levelekben Kertész hírt ad legbensőbb félelmeiről („fontolgatnom kell az emigrációt”), örömeiről („Talán nem is sejti, hogy a némasággal folytatott napi küzdelem közepett milyen különös ajándék számomra egy független szellem méltató érdeklődése”) és csalódásairól („hazudnék, ha azt mondanám, hogy ajánlataikkal bombáznak a kiadók”), elbeszéli és értelmezi pályája kiemelkedő állomásait és meghatározó élményeit, s néhol szabadjára engedi más írásaiban jóval visszafogottabb személyes érzelmeit. Többek között betekintést engedve az Eva Haldimannhoz fűződő meghitt baráti kapcsolatába, a szerző eddig kevésbé ismert magánemberi oldalát is elénk tárja.

Végezetül a könyv kiállítása és jegyzetanyaga is érdemel néhány szót. A Magvető Kiadótól megszokott, esztétikusan kivitelezett kötet jegyzetapparátusa (jórészt Ingrid Krügernek a német kiadáshoz készült munkája) rendkívül alapos, így hiánytalan tájékoztatást ad a levelek értelmezéséhez. A főszöveget ezen kívül egy viszonylag hosszadalmas függelék is kiegészíti, melyben részleteket olvashatunk Eva Haldimann írásaiból és a szerzővel készült interjúkból. Míg azonban a levelezőpartner gondolkodását megmutató Haldimann-kritikák érdekes megvilágításba helyezik a levelek némely részletét, addig az interjúk kissé szervetlenül kapcsolódnak a könyv tartalmához.

A Haldimann-levelek mint a maga nemében egyedülálló Kertész-kötet az életmű szerves részeként kiegészíti a korábbi műveket, és párbeszédet folytat velük, jegyzetei pedig legalább annyira figyelemre méltó betekintést nyújtanak a szövegek létrejöttének körülményeibe, mint maguk a levelek. Minden erényével és hibájával együtt is érdemes tehát a gyűjtemény az olvasók figyelmére, s mint kordokumentum és irodalomtörténeti adalék, sok tekintetben alkalmas arra, hogy a Kertész-korpusz recepciójának egyik hivatkozási alapjává váljon.

Kertész Imre: Haldimann-levelek, Magvető, Budapest, 2010.