Vissza a jelenbe Kierkegaard-ral

Talán egy kissé elkopott, de mindig elgondolkodtató a szólás, amely szerint kétféle ember létezik: az egyik, aki a kifogásokat keresi és a másik, aki a megoldásokat. Az ember, ha saját korának kritikusa kíván lenni, könnyen találhatja magát az első kategóriában, hiszen manapság a szabad véleménynyilvánítás burjánzó kakofóniájában rendszerint a puszta panaszkodás szándékával bíráljuk a társadalmat, amelynek kénytelenek vagyunk részei lenni. Már-már természetes reakciónak tekinthető az egyén saját problémáinak áthárítása a környezetre, ami nem más, mint tulajdonképpen kifogások keresése, a problémák megoldásának tudattalan halogatása. Van azonban valami, ami a puszta kispolgári fanyalgást megkülönbözteti az emelkedettebb éleslátó kritikától. Bármi legyen is e nehezen megfogalmazható különbség, Søren Kierkegaard műveiben az utóbbi mutatkozik meg teljes pompájában.

A Jelenkor kritikája című mű, mint ahogyan ez már a füzetnyi terjedelmet éppen hogy meghaladó könyvecske hátoldali szövegéből is kiderül, nem létezik. A művet Theodore Haecker német műfordító, vallásos egzisztencialista kivonatolta a dán filozófus Egy irodalmi jelentés című esszéjéből. Az esszé Thomasine Heiberg asszony Két korszak című regényének egyfajta kritikája vagy kommentárja, annak a Johan Heibergnek az édesanyjáé, aki a dán aranykor ünnepelt hegeliánusa volt, és aki a mai napig elismert hazájában. Ezt a kissé szövevényes keletkezéstörténetet szerencsére kiváló alapossággal elemzi a magyar kiadás szerkesztője, Gyenge Zoltán, aki történeti áttekintése mellett az olvasás közben felmerülő kérdésekre is válaszokat keres esszéjében. Akkor sem veszünk el teljesen, ha a fentiekről mit sem sejtve vágunk bele az olvasásba, hiszen Haecker értő kivonatolásának köszönhetően a műről meg sem sejthetjük, hogy egy regényhez íródott, teljesen önálló esszé benyomását kelti.

A nem is létező, mégis, mostanra már magyarul is olvasható könyv részben a kivonatolásnak, részben nyilvánvalóan Kierkegaard zsenijének is köszönhetően, az előzmények ismerete nélkül is olvasható, remekbe szabott és önmagában is megálló kőkemény társadalomkritika. Tagadhatatlan ugyan, hogy Kierkegaard-nak minden oka megvolt arra, hogy az őt rendszerint kigúnyoló és perifériára kényszerítő dán közéletet pusztán a bosszú szándékával bírálattal illesse, ám a mű jóval több egy indulat szülte közhelyes panaszáradatnál. Ez olyannyira igaz, hogy a szöveg néhol egy az egyben a mi jelenkorunk kritikájaként is értelmezhető, mintegy figyelmeztetés egy kétszáz éve élt jóstól.

A dán egzisztencialista kritikájának fő célpontja a tömegkultúra, a felszínes értelmiség, az unalmas nyárspolgáriság, a külsőségekben élő ember. Kierkegaard néhány kulcskifejezés, filozófiai szaknyelvet idéző szó középpontba helyezésével végzi tüzetes elemzését, úgymint: reflexió, nivelláció, ressentiment és indolencia, valamint különös figyelmet fordít a közönség, a fecsegés jelenségének és a sajtó értelmezésére is. A szerző reflektáló kornak nevezi jelenét, egy olyan kornak, ami mindent megfigyel, megvizsgál, kifecseg, de nem cselekszik, a valódi cselekvőket elszigeteli, a hősöket lealacsonyítja, a szenvedélyeket kigúnyolja – ezáltal semmisítve meg a létezés, az élet velejét. Kierkegaard szerint a modern kor nem tud megszabadulni a folytonos reflexiótól és fokozatosan válik képtelenné a valódi cselekvésre, a kockázatvállalásra, a vallásos „ugrásra”.

A mű másik kulcsszava a nivelláció. Már a XIX. században kirajzolódni látszott az egyenlőségre törekvés – jogi és politikai értelemben egyaránt: legalábbis a mai demokratikus eszmék csírái már bőven növekedésnek indultak. A nivellációt, vagyis egyenlősítést, a különbségek mesterséges eltüntetését Kierkegaard kora legkárosabb jelenségének tekintette, ugyanis a kiváló egyének ellehetetlenítését látta benne: „A nivelláció az absztrakció győzelme az egyén felett.” (26.) A nivelláció elburjánzását a kort átható folytonos reflexiónak és a polgári társadalomban folyton utat törő ressentiment-nak tulajdonítja a szerző. Ez a ressentiment az az irigység, amit a kisember érez a szellemi nagyságokkal, a kiemelkedett hősökkel szemben, akik ráébresztik önnön gyengeségeire, jelentéktelenségére. Ennek a bújtatott szándéknak legfőbb megnyilvánulása a sajtó, szűkebb értelemben a bulvár, amelynek célja éppen az, hogy a társadalomból valamilyen úton-módon kiemelkedő egyéniségekről folyvást bizonyítsa, hogy ők is csak egyek a sok közül. A rossz bulvár pedig még erre sem képes, hanem már a kiemelkedést is meghamisítja, olcsó, megcsinált sztárok álhíreivel szennyezi a szellemi közterületeket. Kierkegaard szerencséjére már nem érhette meg azt, hogy hová fajul mindaz, amit kora Koppenhágájában az őt is gúnyoló szennylap, a Corsaren képviselt.

A tömegkommunikáció és közösségi média korának embere számára különösen tanulságos lehet az, amit a szerző a közönségről mint absztrakt tömegről ír: „A közönség egyfajta sereg, nagyobb mint az összes nép együtt, de ezt a sereget soha nem lehet felsorakoztatni, sőt, még arra sem képes, hogy előállítsa akár csak egyetlen reprezentánsát, mert a közönség maga egy absztrakció.” (34.) Kierkagaard gyakran önmagát ismételve, nagy indulatokkal vagy sokkal inkább szenvedéllyel bírálja a közönséget: „Ez az indolens tömeg, amely semmit sem ért és semmit sem akar tenni, ez a karzati közönség mármost valami időtöltést keres, és átadja magát a képzelgésnek, mely szerint minden, amit valaki tesz, azért történik, hogy legyen miről fecsegnie.” (39.)

Kierkegaard már saját korában felismerte a felelősséget nem vállaló, arctalan tömeg térnyerését, amely korunkra olyan szinten uralkodóvá vált, hogy az társadalmunk egyetlen rétegét sem hagyja érintetlenül. Mára valódi felelősök helyett bűnbakok vették át a stafétát, a közvélemény, a beszédtémára éhező, kívül harsány, belül üres tömeg semmilyen eszközzel meg nem fogható. Érdekes belegondolni, hogy ha Kierkegaard – akit a dán aranykor szellemi pezsgésében is annyira nyomasztott a felszínes fecsegés – hogyan érezné magát egy internettel behálózott anonim milliók által gerjesztett szóáradat közepette.

Kétségtelen, hogy ebben a rövidke, kivonatolt műben Kierkegaard számos olyan romboló jelenségre rámutat, ami a modernizálódó társadalmat jellemezte és jellemzi ma is. Nagyszerűen világít rá arra, hogy a felszínen fejlődésként megtapasztalt változások miféle káros, egyéni egzisztenciát és kibontakozást veszélyeztető következményt vonnak maguk után. Ezt persze a maga egyedi, utánozhatatlan stílusában, elmerengő, kalandozó gondolatmeneteivel adja át. A jelenkor kritikája nem egy könnyű olvasmány, még a filozófiában járatos műkedvelőknek sem lehet egyszerű velős tartalmát megemészteni. Egyúttal azonban valódi feszültséget képes kelteni ez a szenvedélyes eszmefuttatás, folyamatosan gondolkodtat, és újraolvastatja sorait. Kierkegaard ezzel a művével is igazolja, hogy meghaladta saját korát; jelenünket bírálja mintegy kétszáz éves soraival. Nem téved nagyot az sem, aki sorait olvasva Nietzschére asszociál, hiszen a kiművelt, pengeéles kritikai szemléletben és az írói stílusban olykor kísérteties a hasonlóság a német és a dán filozófus között. Kis túlzással talán azt is mondhatnánk, hogy Kierkegaard vallásosság nélkül valószínűleg Nietzsche lett volna és vice versa. Talán nem is igazi bölcsességszerető az, aki nem fájlalja olvasás közben, hogy ez a két szellem korban „lemaradt” egymástól.

A művet minden tömegkultúrával, bulvárral és a kritika műfajával foglalkozó filozófusi vénával megáldott olvasónak ajánlani lehet, illetve mindenkinek, aki meg szeretné tapasztalni a különbséget a felszínes, kifogáskereső panaszkodás és az éleslátó, diagnosztikus, korrajzi bírálat között.

Søren Kierkegaard: A jelenkor kritikája. Budapest, L'Harmattan, 2015.

AJÁNLOTT CIKKEINK:

Zakariás Péter: Nietzsche az oktatásról – avagy: géniusz vagy tömegképzés? (Nietzsche: Művelődési intézményeink jövőjéről)

Bernáth László: Stúdiumok a stádiumokról (Kierkegaard: Stádiumok az élet útján)

Paár Tamás: Épületes filozófusi imádságok (Kierkegaard: Imák)

Fotók: Thefamouspeople.com; L'harmattan.hu