A zenekar látogatása

Hallottál már az Alexandriai Díszzenekarról? Ha nem, nem vagy ezzel egyedül. A velük szomszédos ország, Izrael lakói sem igazán jól értesültek az egyiptomi rendőrzenekarokról. Ezért aztán, mikor a díszzenekart meghívják Petah Tikvába, az arab kulturális központ megnyitójára játszani, a repülőtéren nem fogadják őket különösebb lelkesedéssel. Sőt, egyáltalán nem is fogadják őket. A meghívóik (bár ők bizonyára nem véletlenül hívták meg a zenekart) mintha megfeledkeztek volna róluk. Maguknak kell buszt keresniük, és eljutniuk a koncert helyszínére.

Földrajzi közelség, kulturális szakadék, nyelvi korlátok ide vagy oda, végül rossz helyen kötnek ki, Bet Hatikvában, a Szentföldön, mégis az Úr háta mögött. Ahol - Dina, a helyi étterem üzemeltetőjének szavaival élve - nemhogy kulturális központ, de még kultúra sincsen. Nagyon csendes és halott hely - emlegetik a szereplők -, itt nem is érezni, hogy élsz.

Tawfiq generális a morcos külső ellenére igen mimózalelkűnek bizonyul, mikor arról van szó, hogy szívességet kérjen a helyiektől. Vele ellentétben a fiatal Khalednek nem okoz gondot, hogy sármos mosolyával rávegye Dinát, hadd szálljanak meg lakásukban. Így veszi kezdetét a film nagy részét betöltő este, amelyben ugyan nem derül fény globális összefüggésekre, nem fejtik meg egymás életét, és nem változtatják meg örökre, maradandóan és visszafordíthatatlanul az izraeli közösség életét - azért a moziból hazatérőnek így is lesz mire emlékeznie.

Ki tudja, talán ha az ember olyan idegennel találkozik, akiről tudja, többé sosem látják egymást, könnyebben feltárulkozik előtte. Ezen az estén egyre-másra nyílnak meg egymás előtt az emberek, olyasmiket árulnak el magukról, amikről csak úgy nem szokás csevegni. Máskor persze kínos az idegenség, és ekkor senki sem mer szólni. Ahogy a karakterek egyszer aszinkronba kerülnek, másszor pedig összehangolódnak, úgy váltják a nagy és üres csendeket az elfecsegett vallomások.

Olykor a szereplők nem is arabul vagy héberül beszélnek, hanem a zene nyelvén. A Bet Hatikva-i magányosság súlyát érzékeltető, befejezetlen concerto egyre többet és többet jelent számukra, minél többször hangzik fel. A film egyik jelenetében pedig egy zenekartag felhúzható altatódalocskával nyugtat le egy kisbabát.

Ha már a zenéről mint összekötő kapocsról szó esett (amit e műnél nem lehet megkerülni), legyen szó a film hasonló szerepéről is. Dina együtt töltött görbe estéjük után mintegy megvallja Tawfiq-nak, hogy imádja az egyiptomi filmeket, és hogy vele együtt az egész környék a tévé elé szegeződött, mikor még a régi szép időkben péntekenként Omar Sharif láttára együtt dobbanhatott meg a szívük. „Szerelmesek voltunk a szerelmébe” - így Dina. Az egymás mellett élés bizony ilyen menthetetlen összefonódásokat hozhat létre két kultúra közt.

Nemzetközi viszonylatban az elveszett zenekar rövid Bet Hatikva-i tartózkodását bemutató alkotást 42 különböző díjjal jutalmazták, sőt Izrael állam ezt a filmet jelölte volna 2008-ban a legjobb külföldi Oscarra, ha nem lenne az amerikai Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia kitétele, hogy a dialógusoknak csak kevesebb, mint 50%-a hangozhat el angolul e kategóriában.

Ne várjunk nagy megfejtéseket a filmtől, a művészet általam kiemelt szerepe is igen csendes módon, mintegy implicite fogalmazódik meg; nem erőlteti az emberre magát itt egy nagybetűs tanulság. Finom hangoltsága és könnyed komikuma azonban épp ezért lehet lebilincselő.

színes, feliratos, izraeli-francia-amerikai filmdráma, 87 perc, 2007
Rendező és forgatókönyvíró: Eran Kolirin
Operatőr: Shai Goldman
Producer: Ehud Bleiberg
Vágó: Arik Leibovitch
Szereplők:
Sasson Gabai (Tawfiq), Ronit Elkabetz (Dina), Saleh Bakri (Khaled), Khalifa Natour (Simon), Uri Gavriel (Avrum)