Egy jobb világ

Megszólal valami. Igen, onnan egészen bentről. Bár tudom, hogy ügyes hatások és trükkök áldozata vagyok, tudom, hogy mindez kissé túlzó és mesterséges, mégis hagyom magam. És tudom, miért teszem: mert szükség van az ilyen élményre. Szükség van az olyan filmre, ami megrázó, de végül felemel; ami hétköznapi tragédiákról szól, fogyasztható és filmszerű módon. Mert olyan témákkal foglalkozik, amik jelen vannak életünkben: az erőszak, a halál, a bosszú és a velük való szembenézés. Ezekről beszél Susanne Bier, korunk egyik legnevesebb dán rendezője, Egy jobb világ című filmjében.

Napjainkban játszódik a történet, két kontinensen. Az egyik helyszín Afrika. Itt végzi hivatását Anton, aki elhivatott orvosként a legszegényebb embereket kezeli a szavanna vad vidékén. Anton családja Dániában él. Két kisebb fia van, felesége nem várja tárt karokkal: a házaspár külön él, a válás szélén állnak. A pár kamasz fia, Elias osztályába új fiú érkezik. Ő Christian, aki Angliából költözik haza az apjával, miután anyja belehalt súlyos betegségébe. A két magára maradt lélek tele van fájdalommal, az apa mégis megpróbál tovább élni, odafigyelni gyerekére, de nem képes vele közeli kapcsolatot kialakítani. Az iskolában Christian és Elias barátságot kötnek, azonban nem hagyja nyugton őket egy erőszakos osztálytársuk, aki sportot űz mások terrorizálásából. A két gyerek lassan rájön, hogy hasonló esetek történnek a felnőttek világában is. A megtapasztalt erőszak előhívja Christian elfojtott érzéseit, és barátjával együtt vad terveket szőnek…

Mit tegyek, ha megütnek? Tartsam oda a másik arcomat is, esetleg köszönjem is meg? Vagy üssek vissza kétszer akkorát, hogy a másik örökre eltűnjön a környezetemből? Ezekre a kérdésekre sokféle választ lehet adni, és a film szereplői is különbözően kezelik a megalázó, vagy szélsőséges helyzeteket. De üres hatásvadászat lenne mindez, ha Susanne Bier egyoldalúan az erőszak és szenvedés világát ábrázolná. Nem, itt mindez éles kontrasztban áll az emberi tisztasággal, a szeretet utáni vággyal, a megbékélés igényével. És ezért adja meg magát az ember a rendezőnő mesterkedésének, mert szeretnénk azt hinni, hogy van igazság, hogy létezik másik út is. Mert életszerűek a dilemmák, amikbe a szereplők kerülnek, miközben egyetemes témákkal szembesülünk. Sajnos minden örömünk ellenére be kell látni: alkotása nem lett tökéletes.

Az egész filmre jellemző a közönségfilm és a művészfilm közötti ingázás. A forgatókönyv, a megközelítés tekintetében abszolút nézőbarát alkotást kapunk. Ám a rendező valahogy nem mert elszakadni a kézi kamerától, mintha nem bízott volna a színészekben, vagy az általa is írt alapanyagban. Egyszerűen a történet, a beállítások tartalma, meg a hangulat nem indokolja a kép állandó rezgését, amely nem különösebben zavaró, csak tipikus olcsó trükk. Ezzel együtt a felvételek csodálatosan komponáltak, erőteljesek, vagyis az év egyik legszebben fényképezett mozgóképét láthatjuk. Morten Søborg operatőrt méltatlanul felejtették el meghívni a díjkiosztó gálákra.

Bier a cselekményszövéssel inkább Hollywood felé húz minket, mint egy skandináv filmhez. A forgatókönyv nem sok eredetiséget tartalmaz, egy végső fordulat pedig annyira erőltetett, hogy majdnem agyonvágja az addig arányos alkotást, de végül mégis helyreáll a rend. Mert a rendezőnő képes szeretettel és megértően közeledni szereplőihez, az egyes jeleneteket meg szépen kidolgozza, megadja a módját a csendnek is. Így nem maradunk külső szemlélők, hamar magával ragad a cselekmény, képesek vagyunk azonosulni több szereplővel is. Persze, ebben a színészeknek nagy szerepük volt.

Csodálatosak a felnőtt és gyerek színészek is, nehéz lenne bárkire is azt mondani, hogy a legjobb volt. Azok, akik ismerik a dán filmeket, a közkedvelt arcokat láthatják újra remekelni, akik meg most látnak először kortárs skandináv filmet, sok őszinte és hiteles alakítást fedezhetnek fel. Mikael Persbrandt, Trine Dyrholm és Ulrich Thomsen hibátlan teljesítményt nyújtanak. A két kamasz fiú kiválasztása telitalálat volt, tökéletesen partnereik érett kollégáiknak, és erősebbek, mint az amerikai gyerekszínészek többsége.

Érezhető, hogy az alkotók legfőbb célja az volt, hogy minél több emberhez eljutassák a film üzenetét, ezért lett kissé konvencionális az ábrázolásmód. De be kell, hogy lássuk: ez így van rendjén. Mert sikerült ízlésesen és meghatóan tálalni a példázatot az erőszak és szeretet, bosszú és megbocsájtás örök párosairól. És hálás vagyok, hogy végül nem akartak könnyek között a székbe döngölni. Volt bátorságuk ahhoz, hogy a művészi divattal szembe menve, pozitív és felemelő befejezéssel ajándékozzanak meg. Alkotásuk életigenlő lett, és elérték, hogy bár tudom, mennyi borzalom és tragédia vesz körbe minket, mégis értékelni tudjam az életet, örüljek annak, hogy ember vagyok. És ne felejtsem el, hogy ez felelősséggel is jár. Ezért különösen fontosnak tartom, hogy végzős gimnazisták és fiatalok megnézzék a filmet, mely idén elnyerte a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díját és Golden Globe-díját. Lehet, hogy nem ez volt a legtökéletesebb alkotás, mégis jó helyre kerültek az elismerések.

Egy jobb világ Haevnen / In a Better World

színes, feliratos, dán-svéd filmdráma, 119 perc, 2010

rendező: Susanne Bier

forgatókönyvíró: Susanne Bier, Anders Thomas Jensen

zeneszerző: Johan Söderqvist

operatőr: Morten Soborg

producer: Sisse Graum Jorgensen

vágó: Pernille Bech Christensen, Morten Egholm

szereplő(k): Mikael Persbrandt (Anton)

Trine Dyrholm (Marianne)

Ulrich Thomsen (Claus)

William Johnk Juels Nielsen (Christian)

Markus Rygaard (Elias)

video