Az első keresztény reneszánsz

Ez a világ már csak olyan, hogy a Krisztust követő évszázadokról nem lehet beszélni Szent Ágoston nélkül. Akármilyen kérdést is teszünk fel az ókori világ második felének (kis túlzással) biztos lesz egy vagy több válasza rá Ágostonnak. Jól mutatja ezt Robert A. Markus 2010-ben megjelent, Az ókori kereszténység vége című könyve is. Az idén elhunyt szerzőnek, aki nem mellesleg magyar származású volt, korábban magyarul megjelent írása (Nagy Szent Gergely és kora) szintén a keresztény középkor kezdeteihez kalauzol el minket.

Az ókori kereszténység vége cím valami megszűnőt, valami befejeződőt sugallhat, amire az olvasó fejét felkapva kérdezheti: Hogyan? Hát mi nem az ókori keresztények örökösei vagyunk? Mi nem ugyanahhoz a lelki-szellemi közösséghez tartozunk, amit a keresztény hit és a krisztusi tanok bizonyossága formáltak egyházzá? Éppen valami hasonló választ keres a szerző is írás közben, de nem egészen a mai kérdező pozíciójából, hanem az V-VII. századi keresztények kérdéseinek, bizonytalanságainak és elköteleződéseinek szempontjából.

Azt vizsgálja a könyv – sok-sok felhasznált szakirodalmi mű nyomán –, hogy miként viszonyult a kereszténység a konstantini fordulat után beköszöntő viszonylagos vallási nyugalom idején  saját, vértanúságokkal övezett múltjához és a jelenhez (hogyan lehet fenntartani a hitet, ha nem kell érte végső lemondásokkal járó áldozatot hozni)? Arra keresi a választ, hogyan próbálta a keresztények közössége felépíteni identitását és mindennapjait a megváltozott körülmények hatására, és hogyan rendezkedett be egy olyan közegben, ahol egy régi és idegennek tartott kultúra élte meggyökeresedett életét.

Mit jelentett egy ilyen kevert világban kereszténynek és önazonosnak lenni? Hogyan lehet együtt élni a vértanúk emlékével a pogány ünnepek gyűrűjében? Hogyan lehet hitelesen élni és viszonyulni? Kérdésként merült fel, miféle igazodási pontok vannak ott, ahol nincs kidolgozott rendszer a mindennapokra, az ünnepekre, a hitigazságokra. És hogyan lehet egységes a megannyi keresztény csoport; egyáltalán: mit jelent kereszténynek lenni? Maga a megtérés fogalma került előtérbe, egy olyan gyakorlatnak az igénye, ami a mindennapok szintjén is jól elválasztható és kimutatható lehet mint keresztény életforma. Továbbá gondokat okozott a pogány múlthoz és a pogány kortársakhoz való viszonyulás is. Meg kellett próbálni elválasztani egymástól azt, ami elfogadható és átvehető abból a kultúrából, és azt, amit csak elviselni lehet, vagy ami ellen egységesen fel kell lépni, miközben az élettér azonos, ugyanannak a társadalomnak a részei, és a hétköznapok is jól telnek, ha az igaz keresztény nem gondol bele, hogy a színház, a cirkusz és a versenyek nem csak szórakozást és időtöltést jelentenek, hanem egy nemkívánatos vallás rítus-elemei is egyúttal.

Zaklató és sürgető kérdései ezek egy bizonytalan kornak, amelyben a válaszok sorsdöntők és szükségszerűek is voltak. És akadtak, akik válaszul nemet mondtak minderre, a tisztaság, a tökéletesség, a bűntől való távolmaradás érdekében. De nem volt egyértelmű és meghatározott, hogy milyen formái lehetnek az elvonulásnak, a teljességben megélt lelki életnek, az önmegtartóztatásnak. Meg lehet-e élni a hitet maradéktalanul a városban, családban, vagy lehet-e választás az önmegtartóztatáson túl a teljes elvonulás is? Jellegzetes vitája volt a kornak az aszkétai fegyelem ténye és mikéntje. Voltak ellenzői, mint Jovinianus, Helvidius és támogatói, mint például Jeromos. Voltak, akik mérsékeltek maradtak és a középutat javasolták, mint Ágoston, de voltak, akik, mint a donatisták, ki akarták terjeszteni a tökéletességet és a szeplőtelen tisztaságot az egész egyházra. Ez a gondolat három problémát hozott felszínre: a házasság, a kegyelem-tan és a keresztények kettős mérce szerinti besorolásának kérdéseit, amely egy vallási elitre és egy köznépi kereszténységre bontotta volna a közösséget. Markus könyvében levélrészletek és megidézett viták nyomán bontakoznak ki azok az összeütközések, amelyek mutatják a kérdések aktualitását és jelentőségét. De egyúttal a nyugati spiritualizmus alakulásának is tanúi lehetünk ezeknél a vitáknál.

A könyv kitér még a szerzetesrendek fejlődésére, elvi és gyakorlati különbségeikre, a vitákra, melyekben formálódtak, arra hogy honnan merítenek kialakulásukkor és milyen hatásuk lesz a mindennapokra, a laikusok életére és az egész kultúrára. De arra is, hogy mennyiben járultak hozzá, hogy az antik kultúrát a Biblia olvasásának és értelmezésének kora váltotta fel. Az is jelentős figyelmet kap, hogy miközben a római, észak-afrikai és galliai területeken a kereszténység saját identitásának tisztázásán dolgozik, egy időben és térben lezajló vallási és kulturális hatalomátvétel is megtörténik. Az ünnepek tisztázásának és naptári évben való rögzítésüknek nem pusztán spirituális okai vannak, hiszen ezáltal a pogányoktól való megkülönböztetett élet mindennapi kerékvágásának folyamatos és stabil keretek közé ágyazása is végbemegy. Az időn túl a tér is bevonódik ebbe a törekvésbe. A pogány szakrális terek lecserélése keresztény szent emberek földi maradványinak tiszteletére létrehozott topográfiai elemekre, amelyek feltépik a korábbi, szentként tisztelt városhatárokat elmossák a kint és a bent hagyományos differenciáját. A kor emberei, miközben próbáltak igaz keresztények lenni és hitelesen idomulni a mártír elődök fémjelezte múlthoz, egy folytonosságot remélő jövőt teremtettek, amelyben a hit megélésének otthonosságát és természetességét kívánták elérni.

A korabeli szerzők munkásságán és egymással való elméleti összeütközésein keresztül tárja fel az író legtisztábban ennek a világnak a kérdéseit és a válaszokban megvalósuló jövőt: a mi örökségünket.

Robert A. Markus: Az ókori kereszténység vége.  Catena Monográfiák sorozat 11. Budapest, Kairosz, 2010.