A nácizmus bűne mint határ

Karl Jaspers a II. világháború befejezésének évében tartott előadássorozata tavaly jelent meg magyar nyelven. A bűnösség témakörében tartott előadások az 1945/46-os tanév téli szemeszterében hangzottak el Heidelbergben. A magyar kiadás a háború befejezésének 70. évfordulóján, 2015-ben jelent meg azzal a céllal, hogy hozzájáruljon a világháború jobb megértéséhez. A kötetben találja az olvasó – Csejtei Dezső és Juhász Anikó alapos kísérőtanulmánya mellett – Hannah Arendt „Szervezett bűnösség és egyetemes felelősség” című tanulmányát is, amelyet Arendt a Jewish Frontier 1945-ös évfolyamában publikált. A két írás tehát nagyjából azonos időben született a német bűnösség témájáról, következtetéseik azonban egymástól eltérőek. Mindketten megpróbálták visszafejteni az eseményeket azok eredetéig, hogy aztán értékelni tudják azokat, és így segítsenek továbblépni a történelmi traumán. Míg Jaspers próbálta elválasztani egymástól a bűn egyes árnyalatait, így keresve oltalmat a németség számára, addig Arendt kíméletlenül írta le a folyamatot, amelyben a bűn szervezetten járta át az egész német társadalmat.

Jaspers 1933, vagyis a hitleri hatalomátvétel előtt alig foglalkozott politikai kérdésekkel. Az ezt követő tizenhárom év azonban bőven adott lehetőséget a mindvégig Németországban maradó Jaspersnek, hogy átgondolja az események szerkezetét. A szituációkról és a határszituációkról korábban közölt gondolatai, melyeket 1919-ban A világnézetek pszichológiájában, majd 1932-ben a Filozófia című meghatározó művében fejtett ki, a náci uralom idején a valóságban, a történelem szövetén váltak kitapinthatóvá. Ebben az időben a filozófusra kötelességként nehezedett, hogy „tudományosan feltárja a kormányzatok cselekvésének tényleges szerkezetét.” (12.) Egy 1967-es portréfilmben sajnálkozva emlékezett vissza erre a publikációra: „A felelősség ezen értelmezését, amelyet akkoriban egy bűnösségünk kérdését taglaló írásomban fejtettem ki – máig sem figyeltek fel rá –, mások nem tették magukévá. S hogy így történt, ez mai elhibázott külpolitikánk egyik oka!”[1]

A Filozófiában Jaspers arról írt, hogy szituációkban élünk, egyikből a másikba lépünk át. Azok egymásból adódnak és egymással összefüggenek, de mindig tovatűnnek. A határhelyzet olyan szituáció, amely mindenkor jelen van, hozzátartozik az életünkhöz, elkerülhetetlen és megváltoztathatatlan. Ilyen határszituációk a szenvedés, a harc, a bűn vagy a halál eseményei. „Nem változtathatjuk meg azokat, legfeljebb a tisztázásukra vagyunk képesek.”[2] – írta róluk Jaspers. A szituációk az immanens tudathoz, a létezéshez (Dasein) tartoznak, „amely a tényszerű mindennapiságban az élni akarás létmódja, az exisztencia viszont minőségileg magasabb rendű, a beteljesedettebb, lényegibb létmód, amely nem ténylegesen adott, hanem pusztán lehetséges és fel van ajánlva számunkra […] A határhelyzetek érzékelése és az exisztencia egy és ugyanaz.” – fogalmazott.[3] A határ utal arra, ami túl van rajta, amely transzcendens, megközelíthetetlen a létbeli tudat számára. A határ még immanens, de már a transzcendensre nyílik. Ahogy láttuk, a bűn is határszituáció. Ahol bűn van, ott az emberi létezés határaira érkezünk. Az ember életének része, hogy nem élhet harc és szenvedés nélkül, hogy meg kell halnia, és hogy kivétel nélkül mindenki bűnt követ el. A bűn így kiemel a konkrét körülmények, a társadalmi és történelmi valóság keretei közül, és metafizikai tapasztalatba emeli a személyt.

A bűnösség kérdése értelmezhető a németek bűnének határhelyzetként való vizsgálataként is. A történelmi helyzet elborzasztó valósága a fenti elmélet megvalósulása volt a nemzetiszocialista uralom éveiben. Különösen nehézzé vált a bűn feldolgozása akkor, amikor a felszabadított területeken sorban kerültek napvilágra a koncentrációs táborok szörnyűségei. Az, amiről a németek közül a legtöbben tudtak, vagy amire legalább gyanakodtak, akkor hirtelen bizonyossá és a külvilág előtt is leleplezetté vált. Jaspers a helyzet összetett volta és a németek zaklatott lelkiállapota miatt megpróbálta rendezni a tapasztalatokat, s hogy a felmerülő kérdésekre és kételyekre egyfajta választ tudjon adni, négy különböző bűn fogalmát vezette be. A büntetőjogi értelemben vett bűn, a politikai bűn, a morális bűn, valamint a metafizikai bűn kategóriái segíthetnek átlátni a bűn szövevényességének tapasztalatán.

Bűncselekmény esetén az illetékes ítélethozatali fórum a bíróság, a politikai bűnt tekintve ebben az esetben (tehát a németeket illetően) a győztes hatalmak által létrehívott törvényszék, a morális bűnt tekintve a lelkiismeret, a metafizikai bűn ítélőbírája pedig Isten. Az első két esetben a vádak kívülről fogalmazódnak meg, míg a második két esetben a vád belső vád kell, hogy legyen. Az első a büntetőjogi értelemben vett bűn, vagyis a bűncselekmény. Ez olyan cselekedetekre vonatkozik, amelyek törvénysértőek és objektíve bizonyíthatóak. A politikai bűn államok és politikai közösségek bűne, amely alapvetően azok vezető személyeinek és testületeinek a döntésén múlik. Az állampolgár, azzal együtt, hogy kénytelen elviselni ezen döntéseket, mégis azok rendjében éli az életét. Lassan elfogadva azokat, idővel részese lesz a politikai helyzetnek, így a bűnnek is. A morális bűnről már a konkrét egyénnek kell a lelkiismerete előtt elszámolnia. A metafizikai bűn az ember és ember közötti szolidaritás felmondásában áll. Az ember felelőssé válik a jogtalanságért, az embertelenségért, vagy az igazságtalanságért, amelyek a világban tudtával vagy jelenlétében történnek. Közösen élünk és az emberek közötti viszonyok megsértése által valami egyetemes emberi is sérül, hiszen a metafizikai bűn esetében az ember felmondja a többiekkel való lényegi szolidaritást. Ilyenkor Isten az egyedüli ítélő, előtte kell elszámolnunk a tetteinkkel és a döntéseinkkel. Ha a metafizikai bűnnel szakítani tudnánk, akkor a másik három bűn is önmagától megszűnne. Az egyes bűnök persze nem oszthatóak szét a négy kategória között, hiszen a kategóriák határai elmosódnak.

Ami a kollektív bűnösséget illeti, Jaspers szerint a közösségnek csak a második esetben lehet felelőssége, azaz a közösség bűnösségéről csak a politikai bűn esetében beszélhetünk. A németek mint politikai közösség bizonyos értelemben bűnösek abban, hogy Hitlert hatalomra juttatták, vagy nem álltak ellen kellő erővel a rezsimnek. De bűncselekményért – a szerző szerint – törvény előtt csak az egyén büntethető. Jaspers elvetette azt a nézetet, hogy volna bármilyen, akár a nép történelméből fakadó népkarakter, amely a bűnt magában hordozná, és amellyel egy népcsoport minden tagja rendelkezne. Kifejezetten veszélyesnek tartotta, ha egy népet „pária-néppé” nyilvánítanak, megbélyegezve és alacsonyabb rendűnek tartva a többiek között. (Hisz végül is a nácik is ezt tették másokkal…)

Itt érdemes visszatérnünk a bűnre mint egyetemesen megnyilvánuló határszituációra.  Jaspers szavaival ugyanis a „háborúhoz az emberi természet, annak egyetemes bűnössége vezet. A lelkiismeret felületességéről tanúskodik csupán, ha bűntelennek nyilvánítja magát […] Németország nem a háborúért okolható, hanem ezért a háborúért […] A nürnbergi per ellen felhozott kifogás […] nagyjából úgy hangzik: az emberi létezésben van valami megoldhatatlan, ami újból és újból elhatározásokra kényszerít” (55). Jaspers kétszer is hivatkozott a könyvben Kant tételére, miszerint „a háborúban nem szabad olyan cselekedeteknek megtörténniük, melyek később a megbékélést egyáltalában véve lehetetlenné teszik.” (55., 74.)[4] Ezt a tételt elsőként alapvetően Hitler Németországa vetette el. Ez pedig szembenézést és lelkiismereti tisztázást követel. A kollektív bűn vádját tehát Jaspers elvetette, ám ezzel együtt követelte minden német önvizsgálatát, amely bizonyos szinten a nem németekre is kiterjed, akik akár csak szenvtelenséggel, az ellenreakció hiányával hozzájárultak a Harmadik Birodalom történelmi bűnének megvalósulásához.

Saját bűnösségünk mélyére kell hatolnunk még azáltal is, hogy mások bűnéről beszélünk. A bűnösség kérdésével való foglalkozás következménye az ember önmagával való foglalkozása: „Olyan bátorrá, naggyá és szelíddé kell válnunk, hogy azt mondhassuk: igen, ez a rettenet is a mi valóságunk volt, és az is marad, azonban megvan bennünk az erő, hogy mindennek ellenére átalakítsuk majd magunkban, alkotó tevékenységgé tegyük.” (112.) Ez a megtisztulás a politikai szabadság feltétele egyben.

Jaspers szerint a háború bűnét a természetjog és az emberi jogok értelmében, a nyugati szabadság- és demokráciaeszmény alapján meghozott törvények szerint kell megítélni. A nürnbergi perekben egyben egy első lépést is látott egy születő, új, morálisan megalapozott világrend felé, amely alapján a háborút fel lehet majd dolgozni, és amely alapján az nem ismétlődhet meg újra.

Hannah Arendt a bűn-kategóriák menedéket adó rendje helyett éleslátóan elemezte a nemzetiszocialista rendszer ördögi természetét. A bűn jaspersi felosztása lehetővé teszi, hogy felmentsük magunkat, megosztva a bűn terhét az egyes kategóriák között. Arendt tanulmányát olvasva ellenben az a benyomásunk támad: ő nem akar felmenteni. A felelősség Arendtnél mindenkit terhel, mert a bűn a totalitárius hatalomgyakorláson keresztül mindenkit behálózott. A politikai pártideológia idővel bekebelezte az egész társadalmat – lerombolva a semleges zónát, az átlagember mindennapjaiba lépett be. A nácik ugyanis a polgárt, a felelős német családapát építették be a rendszerbe azzal, hogy biztosították a megélhetését, családja polgári jólétét. Ezt nevezhetjük „Gleichschaltung”-nak: mindenki uniformizálásának, egységesítésének. A háború második felétől már szinte lehetetlen volt különbséget tenni a párt és az átlagemberek alkotta semleges német társadalom között. A németek bűne így járta át az egész németséget – részben az egyén akarata ellenére, azt meghaladva. Ennek felismerése pedig a totalitarizmus ördögi természetére rámutatva követeli meg a szembenézést, a totalizáló politika egyszer s mindenkorra való elutasítását. Arendt szövege ugyan kevésbé törekszik az emberi létezés mélyrétegeinek megfejtésére – megmarad a politikum szintjének analízisénél – de a témát a totalitárius rendszerek szerkezetének elemzése felől megközelítve a bűn megfejtéséhez segít bennünket.

Hogy miért kell hetven év távlatából újraolvasnunk ezeket a szövegeket? Talán azért, mert a 20. századi történelem sajátos politikai és erkölcsi tapasztalatra vezette az európaiakat, de ennek a tapasztalatnak a hatása mintha elkopni látszana. Közvetlenül a háború után a szembenézés, a felelősség vállalása és a tragédia megismétlődésétől való félelem érzése még sokkal erősebb volt. Ma, amikor már megszoktuk a békét és elszoktunk a totalizáló politikától, talán már nem is félünk annyira az előbbi elveszítésétől és az utóbbi terjedésétől. Ez a kötet segít, hogy napjaink politikai cselekvését elemezve éleslátóbbak legyünk, kerüljük a szélsőségeket és mindenekelőtt nézzünk szembe saját, esetleg elhibázott politikai cselekvésünkkel.

Karl Jaspers: A bűnösség kérdése. Hannah Arendt: Szervezett bűnösség és egyetemes felelősség. Budapest, Noran Libro, 2015.

AJÁNLOTT CIKKÜNK:

Gájer László: Uralom az ember ellenében? (A modernitás válsága című kötetről)